MOTTÓ:
„Az idő, melyet Isten számunkra enged, drága szövet, melyet mindenki a maga módján hímez ki!”

Az éjszaka, általában szabad terület, főleg olyan típusoknak, mint amilyen, én vagyok.
Abban nem jár senki, csak a sötétség, a csend, a fájdalom, s néha a félelem.
Rengeteg dologra használhatom az időmet!

A könyvekhez menekülök, az örökös zűrzavar elől.



De ez nem csupán menekülés.
A történetekben megtalálom azt a rendet, állandóságot, romantikát, s nyugalmat, ami néha hiányzik az életemből.
A könyveket lapozva ki tudom rekeszteni a külvilágot és átélhetem mindazt, ami a sorok olvastán megelevenednek előttem.
Belefeledkezve már nem zavarnak a súlyos gondok.
Megszűnik minden.

A külvilág azonban könyörtelenül betolakszik, még ebbe a falakkal körülvett, zárt kis világba is.

A sötét, néma csendben, kavarognak a fejemben a gondolatok.
Az élet rejtelmeiről elmélkedve, az ember alázatossá válik. Fut az idő, lassan hajnalodik.

Mi is, az, az idő?


Az biztos, hogy nem csak egy pont, s kötőjel, két évszám között.

Nem szabad, hogy azzá váljon!

Mindenki tudja, ahhoz az élet túl rövid.
De a legtöbb ember igyekszik kiverni ezt a fejéből, s él, mintha holnapok végtelen sora állna előtte.
Ha az emberek többsége be tudná csapni magát a halállal kapcsolatban, nem foglalkoztatná őket, olyan szenvedélyesen egy futballmeccs kimenetele, egy tele regény cselekménye, a politikusok fecsegése, vitatkozása, egymás gyalázása, vagy ezer más dolog, ami valójában semmit sem jelent, ha szembesíthetjük azzal, hogy végül mindenkire elkerülhetetlenül ráborul a végtelen éjszaka.

Lehet, hogy egy újabb világ vár az emberre, sőt lehet, hogy a mennyország is.
Számítani azonban nem lehet rá.
Számítani, csak a sötétségre lehet.
Az éj szilánkjai, nappal lehet, árnyakká válnak.
Vigyázni kell velük!
Nice-nek igaza volt abban, hogy egyedül jövünk a világra, egyedül halunk meg.
Talán ezért van az, hogy annyira ragaszkodunk a másikhoz, a kettő között.